A nap sugarai élesen hatoltak a sás közé, aminek a tövébe ott fekütt a főszereplő. Otthol a Pista meg a Zsuzsi üldögéltek ködmönkébe, amejet fázósan összehúztak magukon és egyegy gajjat vetettek a tűztre, hogy jól sisteregjen, eképpen bámultak a távolba.
- Ehol gyün ni! - monta Zsuzsi.
- Nem gyün az már. - monta Pista - elkódorgott idegen fődre.
Aztán még vártak egy kicsit, majd megvacsoráltak. Ej, be szeretett volna Zsuzsi megmártózni a napfénybe mesztellenül, hogy csak a békák kuruttyolása hallszik, miközbe a távolba ring csöndessen a guja kolonpja, a nádi madarak szeme láttára, de csak ette a szegény enberek kicsit savanyú, kicsit kormos rosszízű, olajszagu levesét. Pista meg rézfúvós lett volna legszivesebben, masírozott volna délcegen pattantyús ruhába, fújva a nagy böhöm hangszerét, miközbe nézi őt a falu apraja naggya.
Asztán eltették magukat másnapra, hátha megjő. De nem jött, mer a sás között lelte halálát pecázás közbe, és ezzel véget is vetett a regénynek amejbe már az elején elhalálozott, ezér asztán másnap fel se ébrett a Pista meg a Zsuzsi, mer mer már nem is voltak, hiszen a főszereplő halálával okafogyottak lettek minketten, pedig hogy kifejlődhetett volna a jellemük.