Olyan szép a világ, és benne a mindenki,
hogy nem tudok az örömtől legott hová lenni!
Olyan szép kék-rózsaszin itt a naplemente,
Hogy kicsorduló lelkembe magát beleette!
A harmatos ágon megy egy katicabogárka,
olyan szép a lelke: a tetveket se bántja,
Öt sem kapja csőrébe a csivitelő madárka,
inkább integetve libben meg a szárnya.
De ez mind semmi, itt vannak a cicák,
azok olyan helyesek, szebb tőlük a világ,
s ha az én kis lelkem mindenható lenne,
minden emberkét kiscicává tehetne,
oly édesen szaladnánk a kisegérke után,
mi sem természetesebb: játszásiból csupán,
hogy az angyalok lejönnek rózsavizet hinteni,
gonosz morcosoknak fityiszeket inteni.
De a kicsiny lelkemtől nem hatódik a minden,
s még a szemetet is menten ki kell vinnem.
S ha a lelkemből majd újra kicsordult a szépség,
s a szemetet is elvitte az a durva népség,
visszajövök akkor kiscicákról verselni,
a csodás nyáladzással eképpen eltelni