dolgok

Ha már nehezen bírom,
úgy szorít ott legbelül,
a költészet nem szárnyal,
csak álomba szenderül.
nem csigázza képzetem
a lányok dekoltázsa,
nem áhítozom a hölgyek
domborulatára,
Nem láthatom meg így
a szép napfelkeltét,
ha nem kerítek menten
egy üres vizeldét!
Sehol egy fa,
sehol egy beugró a falban,
jajj, miért nincs társ
ilyenkor a bajban!
És akkor a homályon
átragyog egy fénysugár,
mutatja az utat,
a szenvedő enyhet talál,
annyi felszabadult sóhajt
létével fakasztó
enyhe a szorongóknak:
női-férfi mosdó!
A tehertől súlyosan
szenvedő népek
együtt örülnek
a megkönnyebbülésnek,
És ha az a szorítás
a költőben enyhült,
Lelkében a dal húrja
újra megpendült,
ódáját zengi arról,
kitől enyhét reméli:
Éljen s virágozzék
minden vécésnéni!